Írások

Párbeszédünk Istennel

Hosszú ideje figyelem, és tapasztalom, hogy mennyire magával sodor bennünket a világ rohanása. Futunk egyik programról a másikra, közben 100%-ot kell teljesítenünk munkahelyünkön, családunkban, gyülekezetünkben. Az imádságra fordított idő pedig egyre kevesebb lesz.

Étkezés előtt, vagy közlekedési eszközön futtában elmondunk egy gyors imát, de arra sem tudunk már tökéletesen odafigyelni. A problémák csak sokasodnak, ami pedig nem a megállásra, hanem a tempó további növelésére sarkall bennünket. Nagyon aktuális Ézsaiás majdnem 3000 éves intelme: „Mert így szól az én Uram, az Úr, Izrael Szentje: A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek! De ti nem akarjátok, inkább ezt mondjátok: Nem úgy lesz az, hanem lóháton vágtatunk! Hát majd vágtatnotok kell! Gyorsan akartok hajtani? Hát majd gyorsak lesznek üldözőitek.” (Ézs 30,15-16) Megtérés, higgadtság, megállás, elcsendesedés: ez segítene ma is rajtunk.

Az ördög csapdája, hogy nem tudunk lelassítani, megállni. Alkalmainkat inkább a hangoskodás, mint a lecsendesedés jellemzi – különösen a konferenciáinkra gondolok.  

Az imádság hiánya ingerültté, labilissá, aggodalmaskodóvá, fáradttá, erőtlenné teszi életünket, szolgálatunkat. Meg kell tanulnunk újból igazán imádkozni! E. M. Bounds írta:

„Senki sem tud jelentős és tartós munkát végezni Istenért, aki nem az imádság embere, és senki sem lehet az imádság embere, aki nem szán sok időt imádkozásra.” Istennel való kapcsolatunk, hitben való növekedésünk, szolgálatunk eredményessége szempontjából kulcskérdés az, milyen az imaéletünk. Hitbeli növekedésünket semmi más nem jelzi jobban, mint imádságaink hossza és mélysége. Azt veszem észre magamon, hogy sokkal többet szeretnék tenni az Úrért. A határidő naplóm tele van szolgálatokkal, és újabb programokban gondolkodom, közben pedig hajlamos vagyok a legfontosabbról elfeledkezni, hogy az áldás csak az Úrtól jöhet. Isten egyre nyilvánvalóbban tanít arra, hogy sokkal több időt töltsek vele, és akkor nem fogok kiégni, szolgálataim nem üresednek ki. Hallesby írta: „Az ima a legfontosabb munka Isten Országában. Semmivel sem helyettesíthető, minden más munkának előfeltétele.”

Mikor Jézus tanítványai látták Urukat beszélni az Atyával, megkérték, „taníts minket imádkozni…” (Lk 11,1). Bizonyára Péterék imádkozó emberek voltak, de mikor Jézus csendességét látták és hallották, rájöttek, hogy nem tudnak fohászkodni. Megkívánták Jézus és az Atya közösségét.

Mi jellemezte Jézus imáját? Először is rendszeres volt. Gyakran olvassuk az evangéliumokban, hogy Megváltónk elvonult egy csendes helyre, hogy időt töltsön az Atyával. Ha Neki szüksége volt erre az időtöltésre, amikor minden tevékenységét abbahagyta, akkor nekünk méginkább. Sokan úgy képzelik, hogy az ima egy áldozat, hogy Istennek van arra szüksége, hogy beszéljünk Hozzá. Pedig épp a fordítottja az igaz. Miközben Isten vágyik a velünk való közösségre, elsősorban nekünk van szükségünk Rá. A már idézett, O. Hallesby írta: „Az imádság: a lélek lélegzetvétele”.

Az is üzenet értékű, hogy Jézus elvonult, amikor az Atyával akart beszélni. (pl.: Mk 1,35; Mt 14,22-23) Olyankor kizárt minden zavaró körülményt, hogy teljesen az Úrra tudjon figyelni. Ha igazán imádkozni szeretnék, akkor keresnem kell egy csendes helyet, ki kell kapcsolnom a telefonom, a számítógépem, hogy csak az Ő számára legyek elérhető.

Jézus imáját az őszinteség és személyesség jellemezte. Egy kapcsolat minősége éppen a kommunikáció mélységéből mérhető le. Jézus elmerte mondani az Atyának félelmeit, kétségeit, örömeit: teljesen kiöntötte előtte a szívét. Annyira örülök, hogy lejegyezték Urunk gecsemáné kerti vívódását, olyan mély és bizalmas. Jézus nem játszott szerepet, mikor az Atya előtt, sőt sokat tanított arról, hogy óvakodjunk a képmutatástól. Isten nem arra kíváncsi, mikor elé járulunk, hogy milyen szép szavakat tudunk mondani, hogy milyen költőien tudjuk megfogalmazni mondanivalóinkat, mégcsak hitvallásunk sem érdekli. Te és én érdeklem Őt. Az a vágya, hogy őszintén elmondjam Neki, hogy érzem magam, mi bánt, milyen kétségeim, kérdéseim vannak, mivel harcolok, mit rontottam el, vagy milyen örömben volt részem. Gondolataimat, érzéseimet, önmagamat osztom meg Vele, és akkor Ő is megosztja velem Önmagát.

Az imádság párbeszéd és nem monológ. Nemcsak én beszélek, hanem Ő is szól hozzám. Néha meg kell állnom a szavaimmal, és várni az Ő válaszára. Meg kell tanulnunk hallgatni is az imádság közben. Jézus az Atyával beszélgetett, mikor csendességet tartott.

Jézus imáját a szenvedélyesség jellemezte. Nem érzéketlenül sorolta el az Atyának gondolatait, hanem teljes átadással. Annyira fárasztanak az üresen mondott szavak, az általánosságok, a közhelyek. Jézus konkrét dolgokat mondott az Atyának. Mikor megköszönöd Neki szeretetét, hűségét, kegyelmét, mondd el Neki konkrétan miben tapasztaltad meg ezeket! Vagy amikor azért imádkozol, hogy „bocsásd meg, hogy hűtlen voltam”, akkor valld meg konkrétan milyen bűnt követtél el!

Az imádság különböző formáit is láthatjuk a Szentírásban és Jézus imáiban. A Miatyánk egyszerre tartalmaz hálaadást, dicsőítés, bűnvallást, könyörgést. Jézus gyakran közbenjárt másokért. A főpapi imádság (Jn 17) szinte csak közbenjárás. Néha leszűkül imádságunk a könyörgésre: csak kéréseinket mondjuk el az Úrnak, s közben megfeledkezünk hálát adni, bűnt vallani, másokért közbenjárni. Figyeljünk oda, mikor oda állunk, térdelünk Isten elé, hogy minél több elem helyet kapjon szavainkban!

Jézus a Lélek által fohászkodott, s erre tanít bennünket is. Az Ef 6,18-ban olvashatjuk: „Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által.” A samáriai asszonnyal folytatott beszélgetésében Jézus elmondta: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4,24) Mikor imádkozol, engedd, hogy a Szentlélek vezesse szavaidat, gondolataidat!

Mi indít bennünket imádságra? Isten tudja, mire van szükségünk, mielőtt még kértük volna (Mt 6,8), de mégis bátorít minket arra, hogy kérjünk, keressünk, zörgessünk (Mt 7,7), és akkor megadatik nékünk. Az egyik dolog, ami folyamatosan térdre kényszerít, az a tehetetlenségünk. Miközben próbáljuk kezünkben tartani életünk irányítását, rá kell jönnünk, hogy Jézus nélkül semmit sem tudunk tenni (Jn 15,5). Anyagiak terén, kapcsolatainkban, szolgálatunkban szükségünk van Isten áldására, segítségére! Látjuk a sok tragédiát, katasztrófát, szenvedést, káoszt a környezetünkben, egyedül Istennek van hatalma arra, hogy változást, vigasztalást adjon ezekben a helyzetekben. A tehetetlenség gyakran közönyössé tesz minket, de fel kell ismernünk, hogy mi valóban keveset tehetünk a változásért, de Istennek semmi sem lehetetlen.

A másik, talán még fontosabb motiváló erő, a szeretet. Ha szeretem Istent, akkor szeretek Vele időt tölteni. Ugyanúgy, mint emberi kapcsolatainkban. Ha valaki nagyon közel áll hozzánk, akkor szeretünk velük együtt lenni. A feleségemmel töltött idő nem áldozat számomra, hanem öröm, Istennel ugyanígy vagyok. A kérdés az imádsággal kapcsolatban is az, szeretem Őt teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes elmémből? (Mt 22,36)

Eugenia Price gondolatával zárom írásomat: „Az imádság az emberi szív kitárulkozása az Istennel való beszélgetésben. Minél természetesebb az ima, annál valóságosabbá válik Ő. Az egész a következő képletre egyszerűsödött le számomra: az imádság két egymást szerető személy dialógusa.”

 

Merényi Zoltán

Cimkék: : imádság

Nyomtatás