Hosszú ideje figyelem, és tapasztalom, hogy mennyire magával sodor bennünket a világ rohanása. Futunk egyik programról a másikra, közben 100%-ot kell teljesítenünk munkahelyünkön, családunkban, gyülekezetünkben. Az imádságra fordított idő pedig egyre kevesebb lesz.
A történelem középpontjában egy kérdés áll, amit Jézus Krisztus tett fel tanítványainak: „Kinek mondanak engem az emberek?” (Mk 8,27)
Gyülekezeteink különböző időpontokban tartják hálaadó napjaikat, mégis, közösségünk jellegzetes ünnepnapjai ezek. A hálaadás, az idekapcsolódó gondolatkör jó lenne, ha szétfeszítené egy ünnep kereteit, hiszen azt szeretnénk, hogy ne hálaadó ünnepeink legyenek csupán, hanem életformánk, hívő életünk nagyon is látható jellemzője legyen a hálaadó lelkület. Ennek érdekében vizsgáljuk meg, hogyan lehet időszerű ez az ünnep. Ezen túlmenően pedig segítsen abban, hogy valóban életformává váljon a hálás élet megmutatása. Nem öncélúan, hanem, hogy hálaadást szüljön az Isten iránt általunk.
János evangéliuma 19:28-37
Krisztus életében tett kijelentései, szavai az Ő kereszthalálában kapnak igazi értelmet.
Stradivari egy kis olasz faluban élt az 1700- as években. Mivel túl szegény volt ahhoz, hogy a hegedűihez jó minőségű fát vásároljon, azt saját falujának szennyezett kikötőjéből szerezte be. Háromszáz évvel ezelőtt a kikötők hasonlóak voltak mai városaink szeméttelepeihez: bűzösek, kormosak, tele ürülékkel és szeméttel.